Ferenc pápa a migrációs hullám kezelésére szólít fel

Október 24-én a Szentatya a vasárnapi evangélium főszereplőjének, a látásért könyörgő vak Bartimeusnak az alakját állította példaképül az imádkozó keresztények elé. Az Úrangyala elmondása után a Líbiában rekedt migránsokért és menekültekért imádkozott, és köszönetet mondott a misszionáriusoknak.

img1_1.jpg

Ferenc pápa teljes beszéde

Kedves testvéreim, jó napot kívánok!

A mai liturgia evangéliuma arról szól, hogy Jézus Jerikóból kifelé tartva visszaadja egy út szélén kolduló vak embernek, Bartimeusnak a látását (vö. Mk 10,46–52). Ez egy fontos találkozás, az utolsó, mielőtt az Úr bevonul Jeruzsálembe a húsvétra. Bartimeus elvesztette a látását, de a hangját nem! Amikor ugyanis meghallja, hogy Jézus éppen ott halad el, kiáltozni kezd: „Dávid fia, Jézus, könyörülj rajtam!” (Mk 10,47). És kiabál, ezt kiabálja. A tanítványokat és a tömeget bosszantja ez a kiabálás, és megdorgálják, hogy maradjon csendben. De ő még hangosabban kiáltja: „Dávid fia, könyörülj rajtam!” (Mk 10,48). Jézus meghallja, és azonnal megáll. Isten mindig meghallgatja a szegények kiáltását, és

egyáltalán nem zavarja Bartimeus hangja, sőt észreveszi, hogy tele van hittel, olyan hittel, amely nem fél kitartóan kopogtatni Isten szívén, az értetlenség és a szemrehányások ellenére sem.

Ebben rejlik a csoda gyökere. Jézus ugyanis azt mondja neki: „Hited megmentett téged” (Mk 10,52).

Bartimeus hite átragyog az imáján. Nem egy félénk, megszokott ima. Először is „Dávid fiának” nevezi az Urat: vagyis a Messiásnak, a világba jövő királynak ismeri el. Aztán bizalommal a nevén szólítja: „Jézus.” Nem fél tőle, nem tart távolságot tőle. És így kiáltja ki szívből a barátságos Istenhez az ő egész drámáját: „Könyörülj rajtam!” Csak ennyi az ima: „Könyörülj rajtam!” Nem filléreket kér tőle, mint a járókelőktől. Nem.

Attól, aki mindent adhat, mindent kér.

Az emberektől alamizsnát kér, Jézustól, aki mindent adhat, mindent kér: „Könyörülj rajtam, könyörülj mindazon, ami vagyok!” Nem valamilyen kegyelmet kér, hanem önmagát mutatja be: könyörületet kér a személyén, az életén. Nem kis kérés, de rendkívül szép, mert könyörületért, vagyis Isten együttérzéséért, irgalmasságáért, gyengédségéért esedezik.

Bartimeus nem használ sok szót. Kimondja a lényeget, és rábízza magát Isten szeretetére, aki újra virágzóvá teheti az életét azzal, hogy megteszi azt, ami az emberek számára lehetetlen. Ezért az Úrtól nem alamizsnát kér, hanem mindent eléje tár, a vakságát és a szenvedését, amely túlmutat azon, hogy nem lát.

A vakság csak a jéghegy csúcsa volt, de a szívében biztosan voltak sebek, megaláztatások, összetört álmok, hibák, bűntudat. A szívével imádkozott.

És mi? Amikor Istentől valamilyen kegyelmet kérünk, vajon imáinkban benne van-e saját történelmünk, benne vannak-e sebeink, megaláztatásaink, összetört álmaink, hibáink, lelkiismeret-furdalásaink is?

„Dávid fia, Jézus, könyörülj rajtam!” Mi is mondjuk ki ma ezt az imát! És tegyük fel magunknak a kérdést: „Az én imám milyen?” Mindannyian tegyük fel magunknak a kérdést: „Az én imám milyen?” Bátor-e, megvan-e benne Bartimeus derék kitartása, képes-e „megragadni” az elhaladó Urat, vagy megelégszik azzal, hogy időnként, amikor eszembe jut, formálisan köszöntsem őt? Ezek a langyos imák…, melyek egyáltalán nem segítenek. Továbbá: „tartalmas”-e az imám, felfedi-e szívemet az Úr előtt?

Elé tárom-e életem történetét és az életemhez tartozó emberek arcát? Vagy vérszegény, felszínes, szeretet és szív nélküli formalitásokból áll? Amikor a hitünk élő, akkor az imánk szívből jön: nem fillérekért könyörög, nem szűkül a pillanatnyi szükségletekre.

Jézustól, aki mindent adhat, a mindent kell kérni. Ezt ne felejtsétek el! Jézustól, aki mindent adhat, a mindent kell kérnem, kitartóan kérlelve őt. Alig várja, hogy kiáraszthassa kegyelmét és örömét a szívünkbe, és sajnos mi vagyunk azok, akik távol tartjuk magunkat tőle, talán félénkségből, lustaságból vagy hitetlenségből.

Sokan közülünk, amikor imádkozunk, nem hisszük, hogy az Úr csodát tud tenni. Eszembe jut annak az apának a története – szemtanúja voltam –, akinek az orvosok azt mondták, hogy a kilencéves kislánya nem fogja túlélni az éjszakát; kórházban volt. Ez az apa felszállt egy buszra, és hetven kilométert utazott a Szűzanya kegytemplomáig. A kapu zárva volt, de ő a kapuba kapaszkodva egész éjjel imádkozott: „Uram, mentsd meg őt! Uram, tartsd őt életben!” Fohászkodott a Szűzanyához, egész éjjel kiáltott Istenhez, szívéből kiáltott. Aztán reggel, amikor visszatért a kórházba, sírásban találta a feleségét. És azt gondolta, hogy a lánya meghalt. De a felesége azt mondta: „Érthetetlen, érthetetlen, az orvosok azt mondják, hogy ez furcsa, de úgy tűnik, meggyógyult.” Annak az embernek a kiáltását, aki mindent kért, meghallgatta az Úr, aki mindent megadott neki. Ez nem kitalált történet: magam is láttam, egy másik egyházmegyében. Van-e ilyen bátorságunk az imában? Attól, aki mindent meg tud adni, kérjünk mindent, mint Bartimeus, aki nagy tanító, az imádság nagy mestere. Ő, Bartimeus, legyen példa számunkra konkrét, kitartó és bátor hitével.

A Szűzanya, az imádkozó Szűz tanítson meg minket arra, hogy teljes szívünkből forduljunk Istenhez, azzal a bizalommal, hogy ő minden imát figyelmesen meghallgat!

A Szentatya szavai az Úrangyala elimádkozása után:

Kedves testvéreim!

Szeretném kifejezni közelségemet a Líbiában lévő több ezer migráns, menekült és más, védelemre szoruló ember felé: soha nem feledkezem meg rólatok, hallom kiáltásotokat, és imádkozom értetek. Ezek közül a férfiak, nők és gyermekek közül sokan embertelen erőszaknak vannak kitéve. Ismételten kérem a nemzetközi közösséget, hogy tartsa be ígéretét, és keressen közös, konkrét és tartós megoldást a líbiai és az egész Földközi-tengeri migrációs hullámok kezelésére. És mennyire szenvednek azok, akiket visszautasítanak! Valódi lágerek vannak ott. Véget kell vetnünk a migránsok nem biztonságos országokba való visszaküldésének, és prioritást kell adnunk az életek megmentésének a tengeren, kiszámítható mentő- és partraszállási eszközökkel, biztosítva számukra a tisztességes, a fogva tartásétól lényegesen különböző életkörülményeket, a szabályos migrációs útvonalakat és a menedékkérési eljárásokhoz való hozzáférést. Érezzük mindannyian felelősnek magunkat ezekért a testvéreinkért, akik már túl sok éve áldozatai ennek a nagyon súlyos helyzetnek! Imádkozzunk értük együtt, csendben!

Tegnap Bresciában boldoggá avatták a Szeplőtlen Szűzanyáról nevezett Lúcia nővért, a Szeretet Szolgálóleányai szerzetesrend tagját. A szelíd és barátságos asszony 1954-ben, negyvenöt éves korában halt meg, egy olyan élet után, amelyet mások szolgálatában töltött, akkor is, amikor a betegség legyengítette a testét, de a lelkét nem. Ma pedig Riminiben boldoggá avatják a fiatal Sandra Sabattini orvostanhallgatót, aki huszonkét évesen, autóbalesetben halt meg. Vidám lány volt, akit nagy szeretet és a napi ima éltetett. Lelkesen szentelte magát a leggyengébbek szolgálatának Isten szolgájának, Oreste Benzi atyának a karizmáját követve. Tapsoljuk meg a két boldogot! Mindannyian együtt!

Ma, a missziók világnapján úgy tekintsünk erre a két új boldogra, mint tanúkra, akik életükkel hirdették az evangéliumot. És hálával köszöntöm azt a sok misszionáriust – papokat, szerzeteseket, szerzetesnőket és világi hívőket –, akik az első vonalban fordítják energiáikat az Egyház szolgálatára, és személyesen – néha magas áron – fizetnek meg tanúságtételükért. És ezt nem azért teszik, hogy bárkit is áttérítsenek, hanem hogy tanúságot tegyenek az életükben jelen lévő evangéliumról olyan országokban, ahol nem ismerik Jézust. Nagyon köszönjük a misszionáriusoknak! Nagy tapsot nekik is, mindenkinek! Köszöntöm a Collegio Urbano papnövendékeit is.

Köszöntelek mindannyiatokat, kedves rómaiak és különböző országokból érkezett zarándokok. Külön is köszöntöm a perui közösséget – rengeteg itt a perui zászló! –, mely a Señor de los Milagros [a csodák Ura] ünnepét tartja. Az idei betlehem szintén a perui közösségből érkezik. Üdvözlöm továbbá a Rómában élő Fülöp-szigetekiek közösségét; üdvözlöm a spanyolországi Centro Academico Romano Fundaciónt; Jézus Szent Szívének Leányait, akik káptalanra gyűltek egybe, és az Emmanuel Közösség csoportját. Üdvözlöm továbbá a Trevisóból Rómába tartó „maraton” résztvevőit, valamint azokat, akik a „Camminón” vesznek részt Sacra di San Micheléből Monte Sant’Angelóig; és üdvözlöm a Szent Luigi Guanella emlékére szervezett kerékpáros zarándoklat résztvevőit, a palmi, asolai és San Cataldó-i hívőket. Külön is üdvözlöm az olasz katolikusok szociális hetének résztvevőit, akik Tarantóban gyűltek össze, és a „A bolygó, amelyet remélünk” témáról tárgyalnak.

Szép vasárnapot kívánok mindenkinek! Gyönyörű időnk van! És kérlek benneteket, ne feledkezzetek el imádkozni értem! Jó étvágyat az ebédhez! Viszontlátásra!

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican.va

Magyar Kurír