Miserando atque eligendo

Ferenc pápa teológiája

A migránsokat ne használják politikai fegyverként - Ferenc pápa üzenete az ENSZ-hez

Pietro Parolin bíboros államtitkár olvasta föl egy videóban a pápa üzenetét, amelyet a Nemzetközi Migrációs Szervezet (International Organization for Migration, IOM) létrejöttének 70. évfordulójára írt. A Szentszék elítéli a migránsok politikai célú felhasználását, és sürgeti, hogy a származási országokban teremtsenek biztos életkörülményeket, hogy a lakosság ne kényszerüljön elvándorolni.

Az elmúlt időszakban tanúi lehettünk annak, hogy a migránsok az egyes államok között hogyan válnak csereáruvá, sakktáblán tologatható bábukká, politikai viszályok áldozataivá. Ferenc pápa leszögezi: ez a bánásmód elfogadhatatlan. Ha nem kapják meg a határokon az alapvető emberi tiszteletet, az a mi emberségünket csorbítja.

sss.jpg

Tovább olvasom
Címkék: Menekültek

Ferenc pápa üzenete a szegények világnapjára

Ferenc pápa üzenete, amely „Szegények mindig lesznek veletek” (Mk 14,7) címmel jelent meg a világnapra.

img_3.jpg

1. „Szegények mindig lesznek veletek” (Mk 14,7). Jézus ezeket a szavakat egy betániai lakomán, egy bizonyos „leprásként” ismert Simon házában mondta, néhány nappal húsvét előtt. Az evangélista elbeszélése szerint egy asszony lépett be egy értékes kenettel teli alabástromedénnyel, és annak tartalmát Jézus fejére öntötte. Tette nagy csodálkozást váltott ki, és kétféle értelmezésre adott okot.

Az első a jelenlévők egy részének, köztük a tanítványoknak a felháborodása volt, akik a kenet értékét tekintve – körülbelül 300 dénár, ami egy munkás éves bérének felel meg – úgy gondolták, hogy azt el kellett volna adni, és árát a szegényeknek kellett volna adni. Szent János evangéliuma szerint Júdás volt az, aki ezzel az állásponttal előállt: „Miért nem adták el inkább az olajat 300 dénárért, s miért nem osztották szét a szegények közt?” De az evangélista megjegyzi: „Nem azért beszélt így, mintha a szegényekre lett volna gondja, hanem mert tolvaj volt: ő kezelte a pénzt és eltulajdonította, amit rábíztak” (Jn 12,5–6). Nem véletlen, hogy ez a kemény kritika az áruló száját hagyja el: ez azt bizonyítja, hogy

akik nem becsülik a szegényeket, azok elárulják Jézus tanítását és nem lehetnek az Úr tanítványai.

Ezzel kapcsolatban emlékezzünk Órigenész erős szavaira: „Úgy tűnt, hogy Júdás aggódik a szegényekért […]. Ha ma valaki, aki az Egyház pénzét kezeli és Júdáshoz hasonlóan a szegények védelmében beszél, de aztán kiveszi, amit beletesznek, osztozzon is Júdás sorsában” (Kommentár Máté evangéliumához, 11, 9).

A második értelmezést Jézus nyújtja, és ez magyarázza meg az asszony cselekedetének mély értelmét. Azt mondja: „Hagyjátok! Mit akadékoskodtok, hisz jót tett velem!” (Mk 14,6). Jézus tudja, hogy közeledik halála, és az asszony cselekedetében élettelen testének a sírbatétel előtti megkenését látja előre. Ez túlmutatott mindenen, amit a jelenlévők el tudtak képzelni. Jézus arra emlékezteti őket, hogy ő az első a szegények között, a szegények legszegényebbje, mert mindannyiukat képviseli. A szegények, a magányosok, a kirekesztettek és a hátrányos megkülönböztetés áldozatai miatt is elfogadja Isten Fia ennek az asszonynak a gesztusát. Asszonyi érzékenységével egyedül ő értette meg az Úr lelkiállapotát. Ez a névtelen asszony, aki talán épp ezért mindazokat az asszonyokat hivatott képviselni, akiket az évszázadok során elhallgattattak, és akik erőszakot szenvedtek, első lett azon asszonyok közül, akik fontos szerepet játszottak Krisztus életének legfontosabb pillanataiban: keresztre feszítésekor, halálakor, eltemetésekor és Feltámadottként való megjelenésekor. Az asszonyok, akiket oly gyakran háttérbe szorítottak és vezetői pozíciókból kizártak, az evangélium lapjain a kinyilatkoztatás történetének főszereplőivé válnak. 

Sokatmondó Jézus záró mondata, amely ezt az asszonyt az evangelizáció nagy missziójával hozza összefüggésbe: „Bizony mondom nektek, bárhol a világon hirdetik majd az evangéliumot, az ő tettéről is megemlékeznek” (Mk 14,9).

2. Ez a Jézus és az asszony között kialakult erős „empátia” és az a mód, ahogyan Jézus értelmezi az asszony cselekedetét, ellentétben Júdás és mások botránkozó megközelítésével, gyümölcsöző elmélkedéshez vezethet Jézus, a szegények és az evangélium hirdetése közötti elválaszthatatlan kapcsolatról.

A Jézus által kinyilatkoztatott Isten arca a szegényekért aggódó és hozzájuk közel álló Atya arca. Jézus egész működése arról tanúskodik, hogy a szegénység nem a sors következménye, hanem az ő köztünk való jelenlétének konkrét jele. Nem akkor és ott találjuk meg őt, amikor és ahol akarjuk, hanem a szegények életében, az ő szenvedésükben és nélkülözésükben, a gyakran embertelen körülmények között, amelyek között élni kénytelenek. Amint azt sohasem fáradok elismételni, a szegények az evangélium igazi hirdetői, hiszen ők voltak az elsők, akiket evangelizáltak, és akik meghívást kaptak arra, hogy osztozzanak az Úr boldogságában és az ő országában (vö. Mt 5,3).

A szegények – bármilyen helyzetben és körülmények között éljenek is – evangelizálnak bennünket, mert lehetővé teszik, hogy mindig új módon fedezzük fel az Atya legigazibb arcvonásait.

„A szegények sok mindenre képesek megtanítani minket. Túl azon, hogy részesei a sensus fideinek, szenvedéseik révén ismerik a szenvedő Krisztust. Mindannyiunknak hagynunk kell, hogy evangelizáljanak minket. Az új evangelizáció felszólítás arra, hogy ismerjük fel életük üdvözítő erejét, és helyezzük azt az Egyház útjának középpontjába. Hivatásunk, hogy felfedezzük bennük Krisztust, ügyeik kapcsán a szolgálatukba állítsuk a hangunkat, de az is, hogy barátaik legyünk, meghallgassuk, megértsük őket, és befogadjuk azt a titokzatos bölcsességet, amelyet Isten általuk akar közölni velünk. Elkötelezettségünk nem kizárólag támogató és segítő tevékenységekből vagy programokból áll; amit a Szentlélek mozgósít, az nem egy féktelen aktivizmus, hanem mindenekelőtt egy olyan odafordulás, amellyel önmagunkkal egy valóságnak tekintjük őt. Ez a szegények iránti szerető figyelmesség az igazi érdeklődés kezdete, és ebből kiindulva kell hatékonyan keresni a szegények javát” (Evangelii gaudium apostoli buzdítás, 198–199).

img2.jpg

3. Jézus nemcsak a szegények pártján áll, hanem osztozik is sorsukban. Ez minden korban kemény lecke tanítványai előtt. Szavai, hogy „szegények mindig lesznek veletek”, erre is utalnak: szegények mindig lesznek velünk, ez azonban nem szabad, hogy közömbössé tegyen, ezzel szemben az élet kölcsönös megosztására kell hogy indítson bennünket: ezt a feladatot nem bízhatjuk másokra. A szegények nem közösségünkön „kívüli” emberek, hanem testvéreink, akik szenvedéseiben osztoznunk kell, hogy enyhítsük szükségüket és kirekesztettségüket, hogy visszaadjuk elvesztett méltóságukat és biztosítsuk a számukra szükséges társadalmi integrációt. Továbbá, mint tudjuk,

a jótékonyság egy adakozót és egy befogadót feltételez, míg a kölcsönös megosztás testvériséget szül. Az alamizsnálkodás alkalmi, a kölcsönös megosztás viszont tartós.

Az előbbi azzal a kockázattal jár, hogy megelégedést szerez azoknak, akik végzik, és megalázó lehet azok számára, akik kapják; az utóbbi erősíti a szolidaritást és megteremti az igazságosság megvalósulásához szükséges feltételeket. Röviden, a hívők, amikor személyesen akarják látni Jézust, és kezükkel meg akarják érinteni, tudják, hová kell fordulniuk.

A szegények Krisztus szentségei; az ő személyét képviselik és őrá utalnak.

Sok olyan szent példája áll előttünk, akik a szegényekkel való osztozást életük részévé tették. Többek között Damien de Veuster atyára, a leprások szent apostolára gondolok, aki nagylelkűen válaszolt arra a hívásra, hogy Molokai szigetére menjen, mely leprások számára elkülönített gettóvá vált, hogy velük együtt éljen és haljon meg. Munkához látott, és mindent, amit csak tudott, megtett annak érdekében, hogy a szegényeknek, betegeknek és a kitaszítottaknak emberhez méltó életet biztosítson. Orvos és ápoló is lett, nem törődve az ezzel járó kockázatokkal, és a szeretet fényét vitte el a „halál kolóniájába”, ahogy akkoriban nevezték a szigetet. Ő maga is elkapta a leprát, ami annak a jele, hogy teljesen osztozott testvéreinek sorsában, akikért életét adta. Tanúságtétele nagyon időszerű napjainkban, a koronavírus-járvány idején. Isten kegyelme kétségkívül munkálkodik mindannak a sok embernek a szívében, akik minden felhajtás nélkül a legszegényebbekért áldozzák magukat, és konkrét módon osztoznak velük.

4. Teljes szívvel kell tehát követnünk az Úr felhívását: „Térjetek meg és higgyetek az evangéliumban” (Mk 1,15). Ez a megtérés elsősorban abban áll, hogy megnyitjuk szívünket a szegénység sokféle formájának felismerésére és Isten országát megvallott hitünkkel összhangban álló életmódunk révén jelenítjük meg. Gyakran a szegényeket különálló embereknek tekintik, mint egy „kategóriát”, amelynek különleges karitatív szolgáltatásra van szüksége. Jézus követése azonban megkívánja e gondolkodásmód megváltoztatását, vagyis az osztozás és részvétel kihívásának vállalását. Jézus tanítványának lenni azt a döntést jelenti, hogy nem gyűjtünk földi kincseket, melyek egy valójában törékeny és mulandó biztonság illúzióját keltik. Ellenkezőleg, hajlandóságot jelent, hogy mindattól megszabaduljunk, ami az igazi boldogság és megelégedettség elérésétől visszatart, hogy felismerjük, mi az, ami tartós, amit senki és semmi nem pusztíthat el (vö. Mt 6,19–20).

Jézus tanítása itt is szembe megy az árral, mert olyat ígér, amit csak a hit szemével lehet teljes bizonyossággal látni és megtapasztalni. „Aki nevemért elhagyja otthonát, testvéreit, nővéreit, apját, anyját, feleségét, gyermekeit vagy a földjét, százannyit kap, s az örök élet lesz az öröksége” (Mt 19,29).

Ha nem döntünk úgy, hogy szegények leszünk a múló gazdagságban, a világi hatalomban és a hiúságban, soha nem leszünk képesek szeretetből életünket adni; töredékes létet fogunk élni, bár tele jó szándékkal, mégsem leszünk képesek a világ átalakítására.

Ezért úgy kell döntenünk, hogy megnyílunk Krisztus kegyelme előtt, mely határtalan szeretetének tanúivá tehet bennünket és visszaadhatja jelenlétünk hitelességét a világban.

5. Krisztus evangéliuma arra biztat bennünket, hogy a szegények iránt különös törődést tanúsítsunk, és ismerjük fel az erkölcsi és társadalmi rendezetlenség sokféle megjelenési formáját, melyek a szegénység újabb és újabb formáit hozzák létre. Úgy tűnik, egyre inkább terjed az a felfogás, mely szerint a szegények nem csak felelősek helyzetükért, hanem elviselhetetlen terhet jelentenek egy olyan gazdasági rendszer számára, amely néhány kiváltságos csoport érdekeit állítja a középpontba. Egy olyan piac, amely figyelmen kívül hagyja az erkölcsi elveket vagy válogat közülük, embertelen körülményeket teremt az amúgy is bizonytalan helyzetben lévő emberek számára. Így a nélkülözés és a kirekesztés új csapdáinak kialakulását látjuk, amelyeket olyan gátlástalan gazdasági és pénzügyi szereplők állítanak fel, akikből hiányzik a humanitárius érzék és a tár-sadalmi felelősségvállalás.

Tavaly egy másik csapás is megjelent, mely tovább szaporította a szegények számát: a világjárvány. Ez továbbra is emberek millióinak az ajtaján kopogtat, és még ha nem hoz is magával szenvedést és halált, mégis a szegénység előhírnöke. A szegények száma aránytalanul megnövekedett, és tragikus módon ez a következő hónapokban is folytatódni fog. Néhány országban rendkívül súlyos következményekkel jár a világjárvány, így a legkiszolgáltatottabbak számára az élethez legszükségesebb feltételek sem állnak rendelkezésre. Az ingyenkonyhák előtti hosszú sorok világos jelei ennek a romlásnak. Meg kell találni a vírus elleni küzdelem legmegfelelőbb eszközeit világszinten, önző egyéni érdekek figyelembevétele nélkül. Különösen sürgős, hogy konkrét válaszokat adjunk azoknak, akik a munkanélküliség miatt szenvednek, köztük pedig sok családapa, nő és fiatal van. A szolidaritás és az a nagylelkűség, amelyről Istennek hála sokan tanúbizonyságot tesznek, a jelen helyzetben az emberi fejlődés előmozdításának hosszú távú projektjeivel együtt nagyon fontos eszközt jelentenek.

6. Mindazonáltal megmarad a korántsem magától értetődő kérdés: hogyan tudunk kézzelfogható választ adni a szegények millióinak, akik gyakran csak közömbösséggel, sőt ellenszenvvel találkoznak? Az igazságosság milyen útját kell járni ahhoz, hogy a társadalmi egyenlőtlenségek leküzdhetők legyenek, és az emberi méltóság, melyet oly gyakran lábbal tipornak, helyreállítható legyen?

Az individualista életmód bűnrészes a szegénység kialakulásában, és gyakran a szegényeket teszi felelőssé helyzetükért. A szegénység azonban nem a sors, hanem az önzés következménye.

Ezért döntő fontosságú, hogy olyan fejlesztési folyamatokat indítsunk el, amelyekben mindenki kibontakoztathatja képességeit, hogy az egymást kiegészítő képességek és a szerepek sokfélesége a kölcsönös részvétel közös erőforrásához vezessen. A „gazdagok” között a szegénység számos olyan formája létezik, amelyet a „szegények” gazdagsága enyhíthetne akkor, ha találkoznának és megismernék egymást! Senki sem annyira szegény, hogy ne tudna valamit adni magából a kölcsönös csere során.

A szegények ne csak kapjanak; hanem olyan helyzetbe kell hozni őket, hogy adhassanak, mert jól tudják, hogyan kell nagylelkűen viszonozni.

Az osztozás hány és hány jó példája áll szemünk előtt! A szegények a szolidaritásból és az osztozásból gyakran példát adnak nekünk. Igaz, hogy ők olyan emberek, akik néhány dologban, gyakran sok mindenben, köztük a legszükségesebbekben is hiányt szenvednek, mégsem szenvednek hiányt mindenben, mert megőrzik Isten gyermekeinek méltóságát, amelyet semmi és senki nem vehet el tőlük.

7. Ezért a szegénység másfajta megközelítésére van szükség. Ezt a kihívást a kormányoknak és a globális intézményeknek egy olyan előre tekintő szociális modellel kell vállalniuk, amely képes arra, hogy felvegye a harcot a szegénység új formáival, melyek most végig söpörnek a világon, és amelyek döntően befolyásolni fogják az elkövetkező évtizedeket. Ha a szegények peremre szorulnak, mintha állapotukért ők maguk lennének felelősek, akkor maga a demokrácia fogalma kerül válságba és minden szociálpolitika csődöt mond. Nagy alázattal be kell vallanunk, hogy gyakran vagyunk hozzá nem értők, ha a szegényekről van szó. Elvontan beszélünk róluk, megállunk a statisztikáknál, és azt hisszük, hogy egy-egy dokumentumfilmmel megmozgathatjuk az emberek szívét. A szegénységnek éppen ellenkezőleg, kreatív tervezésre kell ösztönöznie bennünket, melynek célja a szabadság növelése, ami ahhoz szükséges, hogy minden ember a képességeinek megfelelő, kiteljesedett életet élhessen. El kell utasítanunk azt az illúziót, hogy a szabadság a pénz birtoklásával jön létre és növekszik. A szegények hatékony szolgálata cselekvésre késztet bennünket, és lehetővé teszi, hogy megtaláljuk a legmegfelelőbb módokat az emberiség ezen részének felemelésére és támogatására, mely túl gyakran névtelen és hangtalan, de amelyre rá van nyomva a segítségünket kérő Megváltó arca.

8. „Szegények mindig lesznek veletek” (Mk 14,7). Ez felhívás arra, hogy sose szalasszuk el az alkalmat arra, hogy jót tegyünk. Emögött az ősi bibliai parancsot ismerhetjük fel: „Ha szegény akad közöttetek, egy testvéred valamelyik városodban vagy földeden, amelyet az Úr, a te Istened ad majd neked, ne ke-ményítsd meg szívedet, és ne csukd be markod testvéred, a szegény előtt, inkább nyisd meg a kezed, s adj szívesen annyit, amennyire csak szüksége van szorult helyzetében. […] Jó szívvel adj neki, és amikor adsz, a szíved ne legyen tele rosszindulattal. Jótettedért megáld az Úr, a te Istened minden lépésedben s kezednek minden munkájában. Mindig lesznek szegények a földön. Ezért most megparancsolom: nyisd meg a kezed testvéred, a földeden élő szűkölködő és szegény előtt” (MTörv 15,7–8.10–11). Pál apostol is hasonló módon buzdította közösségeinek keresztényeit, hogy az első jeruzsálemi közösség szegényeinek segítségére siessenek, és ezt „ne kelletlenül vagy kényszerűségből tegyék, mert Isten a jókedvű adakozót szereti” (2Kor 9,7).

Nem az a dolgunk, hogy alamizsnálkodással megnyugtassuk lelkiismeretünket, hanem hogy felvegyük a harcot a szegényekkel szembeni közömbösség és igazságtalanság kultúrájával.

Ebben az összefüggésben megfelelő, ha felidézzük Aranyszájú Szent János szavait: „Aki nagylelkű, az ne kérje számon a szegények magatartását, hanem egyszerűen csak enyhítse szegénységüket, és elégítse ki a szükségüket. A szegények egyetlen védekezése a szegénységük, és a szükséghelyzet, amelyben élnek. Ne kérjetek tőlük semmi mást; de még ha a világ leggonoszabb emberei is, ha nélkülözik a szükséges élelemet, szabadítsuk meg őket az éhezéstől. […] Az irgalmas ember olyan, mint egy kikötő a rászorulók számára: a kikötő befogadja és megszabadítja a veszélytől mindazokat, akik hajótörést szenvedtek; legyenek akár gonosztevők, akár jó emberek, vagy bármilyenek, amíg veszélyben vannak, ő megmentő öblébe fogadja őket. Ezért ti is, ha a szárazföldön egy férfit vagy nőt láttok, aki a szegénység miatt hajótörést szenvedett, ne ítélkezzetek, ne kérdezzétek őket viselkedésükről, hanem szabadítsátok meg őket szerencsétlenségükből” (Beszédek a szegény Lázárról, II, 5).

img1_2.jpg

9. Alapvető fontosságú, hogy mind nagyobb érzékenységgel megértsük a szegények szükségleteit, melyek folyamatosan változnak, ahogyan életkörülményeik is. Ma ugyanis a világ gazdaságilag fejlettebb területein az emberek kevésbé hajlandóak szembenézni a szegénységgel, mint korábban. A viszonylagos jólét állapota, melyhez hozzászoktunk, megnehezíti az áldozathozatalt és a nélkülözés elfogadását. Az emberek bármire készek, csak ne fosszák meg őket a könnyű nyereség gyümölcseitől. Így a neheztelés, a görcsös idegeskedés és a követelés különböző formáiba esünk, melyek félelmet keltenek, szorongást és bizonyos esetekben erőszakot szülnek. Így nem építhetjük jövőnket; ezek a magatartások maguk is a szegénység formái, melyeket nem hagyhatunk figyelmen kívül. Nyitottnak kell lennünk arra, hogy megértsük az idők jeleit, melyek arra hívnak, hogy új utakat találjunk a mai világ evangelizálására. A szegények szükségleteit csillapító azonnali segítségnyújtás nem akadályozhat meg bennünket abban, hogy előrelátóan alkalmazzuk a keresztény szeretet és irgalmasság új megjelenési formáit, válaszként az emberiség által megtapasztalt új szegénységformákra.

Kívánom, hogy a szegények világnapja, amit immár ötödik alkalommal tartunk meg, a helyi egyházainkban még inkább meghonosodjon, és olyan evangelizáló mozgalomra ösztönözzön, amely személyesen találkozik a szegényekkel, bárhol legyenek is. Nem várhatunk arra, hogy a szegények kopogtassanak be hozzánk; sürgető feladatunk, hogy mi érjük el őket otthonukban, a kórházakban és az idősotthonokban, az utcán és a sötét sarkokban, ahol néha elrejtőznek, menedékhelyeken és befogadóközpontokban… Fontos megérteni, hogyan éreznek, mit tapasztalnak, és mire vágyik a szívük. Tegyük magunkévá Primo Mazzolari atya szívből jövő kérését: „Kérem, ne kérdezzék meg, hogy vannak-e szegények, kik ők és hányan vannak, mert attól tartok, az ilyen kérdések elterelik a figyelmet, vagy ürügyet jelentenek arra, hogy ne halljuk meg a lelkiismeretünkhöz és a szívünkhöz intézett világos felhívást. […] Soha nem számoltam meg a szegényeket, mert nem lehet megszámolni őket:

a szegényeket megölelni, nem megszámolni kell”

(„Adesso” 7. szám, 1949. április 15.). A szegények közöttünk vannak. Milyen evangéliumi lenne, ha teljes igazsággal mondhatnánk: mi is szegények vagyunk, mert csak így leszünk képesek igazán felismerni, életünk részévé és üdvösségünk eszközévé tenni őket.

Kelt Rómában, a Lateráni Szent Jánosnál, 2021. június 13-án, Páduai Szent Antal emléknapján.

Ferenc

Forrás: MKPK Sajtószolgálata

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír

Ferenc pápa: „A szegények között ott van Jézus; mert bennük ott van Jézus, aki vár bennünket!"

Szegények Világnapja

November 14-én délelőtt a Szentatya ünnepélyes misét mutatott be a Szent Péter-bazilikában a szegények ötödik világnapja alkalmából, amelyen kétezer szegény és nélkülöző ember vett részt az őket kísérő önkéntesekkel és a Róma környékén őket naponta segítő számos karitatív szervezet képviselőivel együtt.

popee.jpg

Ferenc pápa teljes homíliája:

A képek, melyeket Jézus a mai evangélium első részében használ, megrémítenek: a nap elsötétül, a hold nem világít többé, a csillagok lehullnak, és az egek tartóerői megrendülnek (vö. Mk 13,24–25). Röviddel ezután azonban az Úr reményt ébreszt bennünk: éppen a teljes sötétség pillanatában eljön az Emberfia (vö. Mk 13,26); és már a jelenben szemlélhetjük eljövetelének jeleit, amikor például látjuk, hogy a fügefa elkezd levelet hajtani, mert közel a nyár (vö. Mk 13,28).

Ez az evangélium tehát segít abban, hogy a történelmet úgy értelmezzük, hogy megragadjuk annak két aspektusát: a ma fájdalmát és a holnap reményét. Egyfelől felidéződik mindaz a fájdalmas ellentmondás, amely az emberi valóságot mindenkor átszövi; másfelől ott van az emberre váró üdvösség jövője, vagyis a találkozás az Úrral, aki jön, hogy megszabadítson minden rossztól. Nézzünk rá erre a két szempontra Jézus szemével.

A szegények világnapja, melyet ma tartunk, azt kéri tőlünk, hogy ne fordítsuk el az arcunkat, ne féljünk közelről nézni a leggyengébbek szenvedését...

ők egy leselejtező társadalom igazságtalanságának és egyenlőtlenségének áldozatai, mely rohanásban él, anélkül, hogy észrevenné őket, és gátlástalanul sorsukra hagyja őket.

Az első szempont: a ma fájdalma. Olyan történelemben élünk, amelyet gyötrelem, erőszak, szenvedés és igazságtalanság jellemez, és amely várja a megszabadítást, mely úgy tűnik, sosem érkezik el. Mindenekelőtt a szegények, a lánc leggyengébb láncszemei azok, akiket bántanak, elnyomnak és néha eltipornak. A szegények világnapja, melyet ma tartunk, azt kéri tőlünk, hogy ne fordítsuk el az arcunkat, ne féljünk közelről nézni a leggyengébbek szenvedését, akik számára a mai evangélium rendkívül időszerű: életük napját gyakran homályba borítja a magány, várakozásaik holdja kialudt, álmaik csillagai a beletörődésbe hullottak, s egész létezésük megrendült. Mindez a szegénység miatt történik, melyre gyakran kényszerülnek, ők egy leselejtező társadalom igazságtalanságának és egyenlőtlenségének áldozatai, mely rohanásban él, anélkül, hogy észrevenné őket, és gátlástalanul sorsukra hagyja őket.

Ott van azonban a második szempont: a holnap reménye. Jézus reményt akar ébreszteni bennünk, hogy kiragadjon a szorongásból és a világ fájdalmától való félelemtől. Ezért mondja azt, hogy amikor a nap elsötétül, és úgy tűnik, minden összeomlik, ő akkor közeledik. Történelmünk fájdalmas sóhajaiban már ott van az üdvösség jövője, mely kezd kicsírázni. A holnap reménye a ma fájdalmában virágzik. Igen, Isten üdvössége nem csak a túlvilág ígérete, hanem már most növekszik sebzett történelmünkben – beteg a szívünk, mindannyiunké –, utat tör magának a világ elnyomásán és igazságtalanságán keresztül. Épp a szegények sírása közepette hajt ki Isten országa, mint zsenge falevél, és vezeti el a történelmet céljához, az Úrral, a világmindenség királyával való végső találkozáshoz, aki végérvényesen megszabadít bennünket.

A ma fájdalmának enyhítésével táplálnunk kell a holnap reményét...

Állj meg, és ébressz reményt a szegénység közepette! Lépj közel a szegényekhez és ébressz reményt!

Kérdezzük meg magunktól: mi a teendőnk, nekünk, keresztényeknek ezzel a valósággal szemben? A ma fájdalmának enyhítésével táplálnunk kell a holnap reményét. Ezek összetartoznak: ha nem haladsz előre a ma fájdalmának enyhítésében, aligha lesz holnap reményed. Az evangéliumból fakadó reménység ugyanis nem abban áll, hogy passzívan várjuk, hogy a dolgok holnap jobbra fordulnak – ez nem lehetséges –, hanem abban, hogy Isten üdvösségre vonatkozó ígéretét ma konkretizáljuk. Ma, mindennap. A keresztény remény ugyanis nem a boldog optimizmus, még kevésbé azok kamaszkori optimizmusa, akik reménykednek, hogy a dolgok megváltoznak, de közben folytatják saját életüket, hanem a szeretet, az igazságosság és a testvériség Jézus által elkezdett országának az építése nap mint nap, konkrét gesztusokkal. A keresztény reményt például nem a levita vagy a pap ébresztette, akik elmentek a rablók által félholtra vert ember mellett. Egy idegen, egy szamaritánus ébresztette, aki megállt és megtette a segítés gesztusát (vö. Lk 10,30–35). És ma mintha az Egyház azt mondaná nekünk: „Állj meg, és ébressz reményt a szegénység közepette! Lépj közel a szegényekhez és ébressz reményt!” Annak a személynek a reményét, a te reményedet, az Egyház reményét. Ez a teendőnk: a világ mindennapos romjai közepette legyünk a remény fáradhatatlan építői; legyünk világosság, mikor a nap elsötétül; legyünk az együttérzés tanúságtevői, mikor körülöttünk a nemtörődömség uralkodik; legyünk szeretők és figyelmesek a széles körű közöny közepette. Az együttérzés tanúságtevői. Soha nem tehetünk jót együttérzés nélkül! Legfeljebb olyan jó dolgokat teszünk, amelyek nem érintik a keresztény utat, mert nem érintik a szívet. Ami megérinti a szívünket, az az együttérzés: közel lépünk, együttérzés tölt el bennünket, és a gyengéd szeretetet gesztusait tesszük. Épp ilyen Isten stílusa: közelség, együttérzés és gyengédség. Ez a mi feladatunk ma!

Nemrégiben eszembe jutott, amit egy, a szegényekhez közel álló és lélekben maga is szegény püspök, Tonino Bello atya ismételgetett: „Nem elég, ha remélünk, hanem meg kell szerveznünk a reményt.” Ha reményünk nem válik konkrét döntésekké és gesztusokká az odafigyelés, az igazságosság, a szolidaritás, a közös otthonról való gondoskodás terén, akkor a szegények szenvedése nem enyhülhet, a leselejtezés gazdasága, mely arra kényszeríti őket, hogy a periférián éljenek, nem változtatható meg, a szegények várakozásai nem virágozhatnak ki. Nekünk, különösen a keresztényeknek a feladata, hogy szervezzük a reményt – gyönyörű Tonino Bellónak ez a kifejezése: megszervezni a reményt –, hogy azt a mindennapokban, az emberi kapcsolatokban, a társadalmi és politikai törekvésekben konkrét életre váltsuk. Eszembe jut az a munka, amit sok keresztény végez a jótékonyság területén, a Pápai Jótékonysági Hivatal munkája… Mit tesznek ott? A reményt szervezik. Nem aprópénzt osztogatnak, nem, hanem reményt szervezik. Ez az egyik dinamika, melyet ma az Egyház kér tőlünk.

Van egy kép a reményről, melyet Jézus ma nekünk kínál. Egyszerű, ugyanakkor sokatmondó kép: a fügefa leveleinek képe, melyek teljesen hangtalanul hajtanak ki, jelezve, hogy közeleg a nyár. És ezek a levelek akkor jelennek meg – mutat rá Jézus –, amikor zsendül a gyenge, friss ág (vö. Mk 13,28). Testvéreim, nővéreim, íme a szó, amely reményt ébreszt a világban és enyhíti a szegények fájdalmát: a gyengédség. Az együttérzés vezet a gyengédséghez. A mi feladatunk, hogy legyőzzük a bezárkózást, a belső merevséget, mely a mai idők kísértése, a „restauráció híveinek” kísértése, akik olyan Egyházat akarnak, amely csupa rend, csupa merevség: ez nem a Szentlélektől való. Ezt le kell győznünk, és ebben a merevségben segítenünk kell a remény kicsírázását. Azt a kísértést is le kell győznünk, hogy csak a saját problémáinkkal foglalkozzunk, és el kell lágyulnunk a világ tragédiáinak láttán, hogy osztozhassunk az emberek a fájdalmában. A falevelekhez hasonlóan az a feladatunk, hogy elnyeljük és jóvá alakítsuk a minket körülvevő szennyezést: nem beszélni kell a problémákról, nem vitatkozni, botránkozni – ehhez mindannyian értünk –; a leveleket kell utánoznunk, melyek nap mint nap észrevétlenül átalakítják a szennyezett levegőt tiszta levegővé. Jézus azt akarja, hogy „jóvá alakítók” legyünk: olyan emberek, akik a mindenki által belélegzett nehéz levegőben is a rosszra jóval válaszolnak (vö. Róm 12,21). Olyan emberek, akik cselekszenek: megtörik kenyerüket az éhezőknek, az igazságosságért dolgoznak, felemelik a szegényeket és visszaadják méltóságukat, ahogy az a szamaritánus tette.

közöttük ott van Jézus, a szegények között ott van Jézus; mert bennük ott van Jézus, aki vár bennünket!

 

Szép, evangéliumi, fiatal az az Egyház, amely kilép önmagából, és Jézushoz hasonlóan hirdeti az örömhírt a szegényeknek (vö. Lk 4,18). Megállok ennél az utolsó jelzőnél: az ilyen Egyház fiatal. A remény ébresztésének fiatalsága… Az ilyen Egyház prófétai Egyház, amely jelenlétével azt üzeni a szívükben elveszetteknek és a világ eldobottjainak: „Bátorság, az Úr közel van, számodra is eljön a nyár, mely a tél kellős közepén érkezik. Fájdalmadból is fakadhat remény!” Testvéreim és nővéreim, vigyük a remélő látásmódot a világba! Vigyük gyengéden a szegényeknek, közelséggel, együttérzéssel, anélkül, hogy ítélkeznénk felettük – mi is megítéltetünk majd! –, mert náluk, közöttük ott van Jézus, a szegények között ott van Jézus; mert bennük ott van Jézus, aki vár bennünket!

 

 

Karácsonykor Ferenc pápa mesél nekünk a Netflixen

Ferenc pápa, Martin Scorsese, Jane Goodall és más 70 fölötti ismert és kevésbé ismert emberek szerepelnek majd a Netflix négyrészes dokumentumfilmjében, melyben fiatal filmeseknek beszélnek a szeretetről, az álmokról, a küzdelmekről és a munkáról. Az első, Szeretet című epizódot karácsony napján vetítik le.

A Szeretet az Egy generáció történetei sorozat egyik darabja, Rómában az októberi filmfesztiválon mutatták be. A film koncepciója a nemzedékek közötti hídépítésen és szövetségen alapult, melyet Ferenc pápa a Sharing the Wisdom of Time (Megosztva az idő bölcsességét) című kötetben szorgalmazott.

pope_1.jpg

Tovább olvasom
Címkék: Ferenc pápa

Ferenc pápa a migrációs hullám kezelésére szólít fel

Október 24-én a Szentatya a vasárnapi evangélium főszereplőjének, a látásért könyörgő vak Bartimeusnak az alakját állította példaképül az imádkozó keresztények elé. Az Úrangyala elmondása után a Líbiában rekedt migránsokért és menekültekért imádkozott, és köszönetet mondott a misszionáriusoknak.

img1_1.jpg

Tovább olvasom

Egy szinodális Egyházért: közösség, részvétel és küldetés

A Szentlélek vezesse a szinódusi munkálatokat, melyek célja, hogy az Egyház válaszoljon eredeti hivatására, Isten népének teljes bevonásával végezze küldetését. Ferenc pápa október 9-én, szombaton reggel erről beszélt a szinódusi megnyitót megelőző imádság és elmélkedés alkalmával.

papa.jpg

Tovább olvasom
Címkék: Szinódus

Ferenc pápa: Önmagunk kicsinek elismerése a kiindulópont ahhoz, hogy nagyok legyünk

Október 3-án, vasárnap délben a Szentatya arról elmélkedett a déli Úrangyala elimádkozásakor, hogy mennyire fontos elismernük kicsinységünket és segítségre szorultságunkat. Gyengeségeink, elégtelenségünk elismerése ugyanis a fejlődés nélkülözhetetlen előfeltétele.

 fff.jpg

Tovább olvasom

Egy mind nagyobb „mi” felé

Ferenc pápa üzenete az elvándorlók és menekültek világnapjára

Az elvándorlók és menekültek világnapján, melyet idén szeptember 26-án tartunk, a Szentatya hagyományosan üzenetet intéz a katolikus hívekhez. Ferenc pápa Egy mind nagyobb „mi” felé címmel közzétett idei üzenetét az alábbiakban olvashatják.

elv.jpg

Kedves Testvéreim!

A Fratelli tutti enciklikában egy olyan aggodalmat és reményt fejeztem ki, amely továbbra is fontos helyet foglal el szívemben: „Ha ez az egészségügyi válság elmúlik, az lenne a legrosszabb válaszunk, ha még mélyebbre merülnénk a lázas fogyasztás és az egoista önvédelem új formáiba. Adja az Ég, hogy a végén többé ne a »többiek«, hanem csak a »mi« létezzék” (Fratelli tutti, 35).

Ezért arra gondoltam, hogy az idei üzenetet az elvándorlók és menekültek világnapjára az Egy mind nagyobb „mi” felé témának szentelem, így szeretnék világos horizontot kijelölni e világban járt közös utunk számára.

Ennek a „mi”-nek a története

Ez a horizont már Isten teremtő tervében is jelen van: „Isten megteremtette az embert, saját képmására, Isten képmására teremtette, férfinak és nőnek teremtette őket. Isten megáldotta őket, és így szólt hozzájuk: »Legyetek termékenyek, szaporodjatok«” (Ter 1,27–28). Isten férfinak és nőnek teremtett bennünket, különbözőnek és egymást kiegészítőnek, hogy egy olyan „mi”-t alkossunk, amelynek az a rendeltetése, hogy a nemzedékek sokasodásával mind nagyobb legyen.

Isten saját képmására teremtett bennünket, saját egy és háromságos lényének képmására, sokféleségben megvalósuló közösségnek teremtett.

Amikor engedetlensége miatt az ember elfordult Istentől, ő irgalmában nem az egyes embereknek, hanem egy népnek akarta felkínálni a kiengesztelődés lehetőségét, egy „mi”-nek, amely az egész emberi családot és minden népet átölelni hivatott: „Íme, Isten hajléka az emberek között! Ő velük fog lakni, és ők az ő népe lesznek, és maga Isten lesz velük” (Jel 21,3).

Tehát az üdvtörténetnek a kezdetén, akárcsak a végén egy mi áll, középpontjában Krisztus misztériumával, aki azért halt meg és támadt fel, hogy „mindnyájan egyek legyenek” (Jn 17,21).

Ez a mostani időszak azonban azt mutatja, hogy ez az Isten által akart „mi” megtört és széttöredezett, megsérült és eltorzult, ami még nyilvánvalóbbá válik az olyan nagyobb válságok idején, mint amilyen a jelenlegi világjárvány is.

A nacionalizmus bezárkózó és agresszív formái (vö. Fratelli tutti, 11) és a radikális individualizmus (vö. uo. 105) rombolják és megosztják a „mi”-t mind a világban, mind az Egyházon belül. A legnagyobb árat viszont azok fizetik meg, akik legkönnyebben válhatnak másokká: a külföldiek, a migránsok, a kirekesztettek, az egzisztenciális perifériákon élők.

Az igazság azonban az, hogy mindannyian egy hajóban evezünk, és azon kell munkálkodnunk, hogy ne legyenek többé falak, melyek elválasztanak, ne legyenek többé mások, hanem csak egyetlen mi, olyan nagy, mint az egész emberiség.

Szeretném ezért megragadni az alkalmat, hogy ezen a világnapon kettős felhívást intézzek mindenekelőtt a katolikus hívőkhöz, majd pedig a világ minden emberéhez, hogy együtt haladjunk előre egy mind nagyobb „mi” felé.

Egy mind katolikusabb Egyház

A Katolikus Egyház tagjai számára ez a felhívás azzal az elkötelezettséggel jár, hogy egyre hűségesebbek legyünk katolikus mivoltunkhoz, megvalósítva azt, amit Szent Pál tanított az efezusi közösségnek: „Egy a test és egy a Lélek, mint ahogy hivatástok is egy reményre szól. Egy az Úr, egy a hit, egy a keresztség” (Ef 4,4–5).

Az Egyház katolicitása, egyetemessége ugyanis olyan valóság, amelyet minden korban vállalni kell és meg kell élni, az Úr akarata és kegyelme szerint, aki megígérte, hogy mindig velünk lesz, egészen a világ végezetéig (vö. Mt 28,20). Szentlelke képessé tesz bennünket arra, hogy mindenkit magunkhoz öleljünk, hogy sokféleségben megvalósuló közösséget építsünk, hogy a különbségeket egymással összhangba hozzuk anélkül, hogy egy személytelen egyformaságot erőltetnénk. Az idegenek, a migránsok és a menekültek sokféleségével való találkozásban, valamint az ebből a találkozásból kialakuló, kultúrák közötti párbeszédben lehetőségünk van arra, hogy Egyházként növekedjünk és gazdagítsuk egymást. Minden megkeresztelt ugyanis, bárhol éljen is, jog szerinti tagja a helyi egyházi közösségének, tagja az egyetlen Egyháznak, lakója az egyetlen háznak, tagja az egyetlen családnak.

A katolikus hívők meghívást kaptak arra, hogy mindegyikük abban a közösségében, ahol él, azon dolgozzék, hogy az Egyház egyre befogadóbbá váljon, teljesítve Jézus Krisztusnak az apostolokra bízott küldetését: „Menjetek, és hirdessétek: Közel van a mennyek országa! Betegeket gyógyítsatok meg, halottakat támasszatok fel, leprásokat tisztítsatok meg, ördögöket űzzetek ki! Ingyen kaptátok, ingyen is adjátok” (Mt 10,7–8).

Ma az Egyháznak az a feladata, hogy kilépjen az egzisztenciális perifériák utcáira, hogy gyógyítsa a megsebzetteket és megkeresse az eltévedteket, előítéletek, félelem és prozelitizmus nélkül, sőt készen arra, hogy sátrát kinyitva mindenkit befogadjon.

Az egzisztenciális perifériákon élők között számtalan bevándorlót, menekültet, kitelepítettet találunk, továbbá az emberkereskedelem áldozatait, akiknek az Úr ki akarja nyilvánítani szeretetét és üdvösségét. „A mostani migrációs mozgások új missziós »frontnak« tekinthetők, kiváltságos lehetőségnek arra, hogy Jézus Krisztust és az evangélium üzenetét otthonunk elhagyása nélkül hirdessük, és konkrét tanúságot tegyünk a keresztény hitről szeretetben, a más vallási közösségek iránti mély tisztelettel.

A más felekezetekhez és vallásokhoz tartozó migránsokkal és menekültekkel való találkozás termékeny talajt jelent az őszinte és gazdagító ökumenikus és vallásközi párbeszéd növekedéséhez”

(A migránsok lelkipásztori ellátásával megbízott szervezetek országos vezetőihez intézett beszéd, 2017. szeptember 22.).

Egy mind befogadóbb világ

Azzal a felhívással fordulok a világon élő valamennyi ember felé, hogy együtt haladjunk egy mind nagyobb mi felé, hogy helyreállítsuk az emberi családot, hogy együtt építsünk egy igazságos és békés jövőt, biztosítva azt, hogy senki se legyen kizárva.

Társadalmaink jövője „színes” lesz, amelyet a sokszínűség és a kultúrák közötti kapcsolatok gazdagítanak. Következésképpen most meg kell tanulnunk harmóniában és békében együtt élni.

Számomra különösen is kedves az az Apostolok cselekedeteiben szereplő jelenet, amikor az Egyház pünkösdi „megkeresztelkedésének” napján, közvetlenül a Szentlélek leszállása után a jeruzsálemi nép hallgatja az üdvösség hirdetését: „Mi, pártusok, médek, elamiták és Mezopotámiának, Júdeának, Kappadóciának, Pontusznak, Ázsiának, Frígiának, Pamfíliának, Egyiptomnak és Líbia Cirene körüli részének lakói, a Rómából való zarándokok, zsidók és prozeliták, krétaiak és arabok: halljuk, hogy a mi nyelvünkön hirdetik Isten nagy tetteit” (ApCsel 2,9–11).

Ez az új Jeruzsálem eszményképe (vö. Iz 60; Jel 21,3), ahol minden nép békében és egyetértésben él, Isten jóságát és a teremtés csodáit dicsőítve. De annak érdekében, hogy ezt az eszményt elérjük, mindannyiunknak azon kell dolgoznunk, hogy lebontsuk a minket elválasztó falakat és olyan hidakat építsünk, amelyek elősegítik a találkozás kultúráját és tudatosítják belső egymásrautaltságunkat. E szempontból a jelenlegi migrációs hullámok lehetőséget nyújtanak arra, hogy legyőzzük félelmeinket, és hagyjuk, hogy más emberek sokszínű gazdagsága gyarapítson.

Tehát ha akarjuk, a határokat a találkozás kiemelt helyeivé alakíthatjuk, ahol egy mind nagyobb „mi” csodája ragyoghat fel.

Arra kérek minden férfit és nőt világszerte, hogy használják fel jól azokat az ajándékokat, amelyeket az Úr ránk bízott, hogy teremtését megőrizzük és még szebbé tegyük. „Egy főember – mondta Jézus – messze földre indult, hogy királyságot szerezzen magának, s aztán visszatérjen. Magához hívatta tíz szolgáját, adott nekik tíz minát, és így szólt hozzájuk: »Kamatoztassátok, míg vissza nem térek«” (Lk 19,12–13).

Az Úr bennünket is számon fog kérni! Annak érdekében, hogy közös otthonunkat megfelelő módon gondozzuk, mind nagyobb és egyre több közös felelősséget vállaló „mi”-vé kell válnunk abban a mély meggyőződésben, hogy bármi jót teszünk a világban, azt a jelen és a jövő nemzedékekért tesszük.

Olyan személyes és kollektív elkötelezettségről beszélek, amely minden testvérünket és nővérünket felvállalja, akik továbbra is szenvednek, miközben egy fenntarthatóbb, kiegyensúlyozottabb és befogadóbb fejlődésért dolgozunk. Olyan elköteleződés ez, amely nem tesz különbséget őshonosok és külföldiek, helyben lakók és vendégek között, hiszen ez közös kincs, amelynek gondozásából és jótéteményeiből senki sem zárható ki.

Az álom elkezdődik

Joel próféta megjövendölte a messiási jövőt mint a Szentlélek által ihletett álmok és látomások idejét: „Mindezek után kiárasztom Lelkemet minden testre. Fiaitok és leányaitok jövendölni fognak, véneitek álmokat álmodnak, ifjaitok meg látomásokat látnak” (Jo 3,1).

Arra kaptunk meghívást, hogy együtt álmodjunk! Nem szabad félnünk attól, hogy álmodjunk, és hogy egyetlen emberiségként álmodjunk, mint útitársak ugyanazon az úton, mint ugyanannak a földnek, közös otthonunknak a gyermekei, akik mindnyájan testvérek (vö. Fratelli tutti 8).

Imádság

Szent és szeretett Atyánk,
Fiad, Jézus azt tanította nekünk,
hogy nagy öröm van a mennyben,
amikor valaki, aki elveszett, megkerült,
amikor, valakit, aki kirekesztett, elutasított vagy eldobott volt,
visszafogadtunk a „mi”-nkbe,
amely így mind nagyobbá és nagyobbá válik.
Kérünk, add meg Jézus követőinek
és minden jóakaratú embernek
a kegyelmet, hogy akaratod szerint cselekedjenek a világban.
Áldj meg minden befogadó és segítő tettet,
mely a száműzetésben élőket visszahozza
a társadalom és az Egyház „mi”-jébe,
hogy földünk olyan legyen,
amilyennek teremtetted:
minden testvér és nővér közös otthona. Ámen.

Kelt Rómában, a Lateráni Szent Jánosnál, 2021. május 3-án, Szent Jakab és Fülöp apostolok ünnepén.

Forrás: Magyar Kurír

Ferenc pápa afgán menekülteket fogadott

Szeptember 22-én, az általános kihallgatás előtt a vatikáni VI. Pál teremben Ferenc pápa tizennégy keresztény afgán menekülttel találkozott, köztük hét gyermekkel. Elmondták a Szentatyának, milyen félelem és bizonytalanság uralkodik az országban a tálibok hatalomátvétele óta.

img1.jpg

Egy afgán nő két ajándékkal érkezett: egy gyűrűvel, amely a férjéé volt, akit „elnyelt” a tálib terror, és egy afgán ruhával, amely „egy egész élet szenvedéseiről mesél”. Ferenc pápa elfogadta a gyűrűt, egy feltétellel: az asszony őrzi barátságuk zálogaként és a remény jeleként. Az afgán nő jelezte, hogy a remény ott van három lánya, valamint fia szemében. A gyerekei 14 és 25 év közöttiek. A lányok voltak azok, akik mobiljukon küldött segélykérésükkel elősegítették hihetetlen menekülésüket Kabulból. Olaszországban, Bergamo térségében lett új otthonuk, ott kezdhetnek új életet. A szolidaritás egész hálója munkálkodott a befogadásukon, egy afgán menekült író és a Meet Human Alapítvány irányításával.

Három keresztény családnak sikerült így megmenekülnie: tizennégy ember, köztük nyolc gyermek. A gyerekek mindegyike egy rajzzal érkezett a pápához. Az egyik család egyéves gyermekét azonnal kórházba kellett szállítani egy fertőzés miatt, de már jól van.

Kegyetlenségről, sok fájdalomról árulkodnak a történeteik, amelyeket elmondtak Ferenc pápának. Amint a tálibok megérkeztek Kabulba, keresztényként támadások érték őket. „A férjem volt az első, akik elbocsátottak, majd letartóztattak, és azóta nincs róla hírünk – mondta el a férje nélkül érkezett 57 éves afgán nő. – Négy napon és négy éjszakán át a pincébe bezárkózva éltünk attól félve, hogy letartóztatnak, mert valószínűleg valaki feljelentett, amiért keresztények vagyunk.”

Az egyik afgán férfi és felesége harminckét évesek, ők is Kabulból menekültek el, két gyermekük van: egy kilencéves és egy négyéves. Egy harmincöt éves férfi és harmincnégy éves felesége szintén gyermekeikkel érkeztek Olaszországba: legnagyobb gyermekük tizenegy, a két kisebb nyolc-, illetve egyéves.

A Meet Human Alapítvány Afgán testvéreink címmel hirdetett kampányt, olasz civil és katonai szervezetekkel együttműködve. A három családot nemcsak áthozták a határon, hanem munkát keresnek nekik, és segítenek beíratni a gyermekeket oktatási intézményekbe, gondoskodnak róluk.

Fordította: Thullner Zsuzsanna

Forrás és fotó: Vatican News

Címkék: Menekültek
süti beállítások módosítása